Nagyon sokat kivett belőlem a vasárnap a trasonai Európa-bajnokságon, de megérte: egyesben aranyérmes lettem, míg a négyessel a második helyen végeztem. Örülök, hogy így sikerült a felnőttek között a bemutatkozásom világversenyen egyesben, de mivel bőszen szezon közben vagyunk még, sok okom nincs az elégedettségre, különösen az öntömjénezésre. Kedden máris újra edzésre kell jelentkeznünk.

Először az egyes döntős élményeimről. Olyan sok minden most sem maradt meg a versenyből, arra viszont tisztán emlékszem, hogy viszonylag jól rajtoltam, de jobbról és balról is elém kerültek a riválisaim, vagyis az ukrán Inna Oszpenko-Radomszka és a német Katrin Wagner-Augustin. Előbbitől nem is számítottam arra, hogy végig ilyen jól bírja majd a tempót, ellenben a szemem sarkából az olasz Josefa Idemet és a brit Rachel Cawthornt kerestem. A táv feléhez érve aztán robbantottam egyet és sikerült előnyt szereznem. Utána Wagner-Augustin még visszatámadott, de akkor jött egy újabb robbantás, amely már elég volt a győzelmemhez. Jó kis meccs volt a döntő. Hátszelünk volt, de nem zavart különösebben. Jó pályát sikerült mennem, de nem a maximumot, a végén nem kötöttem be és nem készültem el. Meglátjuk, ez az Eb-győzelem mihez elég a folytatásban, mert ahogyan azt már korábban is mondtam, a hazai válogatón újra éles versenyre van kilátás, többen is esélyesek arra, hogy a válogatottban a vébén majd övék legyen a táv.

A négyessel második helyen végeztünk, amely nem rossz eredmény, ismerve az előzményeket. Egyetlen alkalommal tudtunk közösen edzeni négyest az Eb előtt. A második válogató és a vébé között három hét lesz majd, vélhetően akkor több idő lesz az összecsiszolódásra. Persze azoknak, akik bekerülnek. A négyesben azért ültem a második beülőbe, mert Gabi visszakerülésével semmi nem indokolta, hogyha párosban ő van előttem, akkor négyesben ez fordítva legyen.

A vasárnap azért mindent összevetve eléggé elfárasztott, kint lenni végig a pályán, az egyes után négyesben is teljesen odaadni magam. De azért ilyen sikerek után jobban elviseli az ember. A hely maga különben nem volt rossz – bár a pálya kicsit olyan tábori hangulatot idézett, mint a dartmouth-i vébé tavaly, igaz ehhez valahol hozzá vagyunk szokva –, de azért már szerettem volna hazatérni. A kanadai vébé az évad utolsó versenye volt, ott szívesen maradtam volna kint leereszteni. Most viszont siettem volna haza, pihenni, mert tudtam, már a héten is komoly munka vár ránk.

Trasonából egy órát repültünk Madridig, ott viszont sokat kellett várnunk az átszállásra. Így háztól-házig tíz órát utaztunk, ami szintén fárasztó volt. Pihenésre azonban csak a kedd délelőttöt kaptuk meg, délután már Ráckevén van jelenésünk. Miként ezen a héten és jövő héten is. Utána megyünk Szegedre, ahol már a második vb-válogatóra hangolunk. A héten ismét keményebb, alapozóbb jellegű munkára van kilátás, amit ebben a melegben szintén nem lesz egyszerű megcsinálnunk. Az viszont feldob, hogy távollétünkben Gabi édesapja, aki szobafestő-mázoló, meglepett minket azzal, hogy kifestette Ráckevén a kis ideiglenes házacskáinkat. Gabié rózsaszín lesz, az enyém banánsárga, már nagyon kíváncsian várom a „találkozást”.